Szoliban

–        Szia, hat percet szeretnék napozni fekvőben.

–        Ugye gyengébbet szeretnél? Arra negyedórát várni kell.

–        Nem kell gyengének lennie, jó lesz bármelyik.

–        (méreget) de nem voltál már nagyon rég napon, igaz?

–        De, voltam. Eredetileg ennél is fehérebb vagyok.

–        Azért szerintem menj a gyengébbe.

A Madain Saleh-i

úttal még lógok, és arra jutottam, hogy az időszűkén kívül az is megakadályoz benne, hogy rettenetesen utálok útibeszámolót írni. A képekből nem látszik a valóságos látvány, a leírásból nem jön át az igazi hangulat, és sajnálom az egészet meggyalázni a nem-pont-olyannal. De elveszni hagyni is sajnálom. Így hát utolsó bejegyzésként, íme:

Kezdődött a dolog azzal, hogy jelentkeztem, majd elhalasztották két héttel, egy olyan hétvégére, amikor nem lettem volna itt hogy résztvegyek. Írtam hát az utazási irodának, hogy utalja vissza a pénzt, nem tudok menni. Kaptam erre egy itteni mércével is szokatlan választ, bár itt már mindenféle előfordult már a mailboxomban kandzsival írva is, de ilyen még nem. Így szólt:

„Biztos ki akarod ezt hagyni? Én visszautalom neked nagyon hamar a pénzt, ha tényleg ezt akarod, de idén ez az utolsó kirándulás oda, később nagyon meleg lesz, és nem a mi hibánk volt hogy elhalasztottuk: új hercege van Madinah tartománynak, akitől még nem kaptuk meg akkor a sivatagban táborozásra az engedélyt, mert ez egy elátkozott terület, nem szeretnek rá engedélyt adni, most megkaptuk, csak mi, csak most, biztos ki akarod ezt hagyni?”

Biztos voltam benne hogy nem. Így aztán másnap kiderült, hogy mégse megyek el azon a hétvégén, és megírtam neki, hogy meggyőzött.

Miután ez nem belső szervezés volt, innen csak négyen mentünk, és még tizenketten Jeddahból, annyira jó társaság hogy erre az áradó, ragyogó együttlétre amíg élek emlékezni fogok, nagyon vegyes, nagyon érdeklődő, nagyon mesélős kedvű, nagyon befogadó népekkel töltöttem ezt a két és fél napot. Lehetne azt mondani, hogy azért mert főleg fiatalok, de volt közte negyvenes szaúdi-kazak orvosnő is. A színskála: szaúdi, német, kazak, bengáli, jordán, svájci francia, etióp, egy svéd család (15 éve Szaúd-Arábiában) és egy spanyol család külön terepjárókkal. A túraszervező szaúdi volt, de a helyiek jó szokása szerint Amerikában járt egyetemre, Bostonban.

Ezen túl a szervezés színvonala kb a  sivatagi gekkó hátsó tapadókorongjai alatt: olyan kisbusszal mentünk, hogy pattogtunk az üléseken, még biztonsági öv sem volt, a háttámla nem ért fel nyakig, viszont 7 óra az út Madain Salehig, kaja és vízellátás az úton gyalázatos. Szerencsére első nap, munka után este csak félútig mentünk el, ott szállodában aludtunk, és megpróbáltunk két napra előre lezuhanyozni, abban a tudatban, hogy a következő éjjel a sivatagi dzsinnek között táborozunk fürdőszobamentes környezetben. A szaúdi sokórás buszgyakorlatok fő hozadéka az, hogy már nagyjából bármin el tudok aludni, ami négy keréken gurul, úgyhogy itt is megtettem, a szállodában újra, szóval másnap reggelig, amikor tova hasítottunk az „elátkozott hely” felé,  nem nagyon neszeltem fel, max arra, hogy Kitty a német szobatársam logarléchez hasonló vonalzóval tájolta be a szállodai szobában, hogy ha Yanbuban vagyunk és arrafelé ment le a nap, akkor merre kell leterítenie az imaszőnyegét az esti imához. (Sajna, bármennyire is nem szeretik ezt médiából informálódó ismerőseim, az van, hogy nem kell ide sem agresszió, sem társadalmi nyomás ahhoz, hogy ez a kultúra bekebelezzen egy idő után. A “szeretve lenni” érzése annyira ott van mindenütt a sötét Arábiában, olyan szívbéli odafordulással egymáshoz, hogy pár év és jószántából hasonul az ember. )

Reggel bekérezkedtem a túravezető Bander terepjárójába, hátha jobb lesz, de nem volt jobb. Óva intek mindenkit attól, hogy terepjáró hátsó ülésén üljön, annál  a négyökrös szekér saroglyája sokkal kényelmesebb. Viszont a reggeli félkómában elfelejtettem felvenni az abayámat, ám rövidujjú póló és térdignadrág volt rajtam.  Azt kell hogy mondjam, hogy még a vidéki szaúdiak toleranciája is példás. Csak délutánra jöttem rá, hogy valami nem stimmel, a vasúti múzeumban, amikor öt perc alatt kétszer rohant oda hozzám a teremőr prospektussal és térképpel és közben a szokásos 42 foggal mosolygott.

Egyszóval reggel tovahaladtunk hegyek iránt. Eleinte még szelíden és nagyjából fekete-fehérben kezdődtek:

IMG_5195

De aztán folytatódtak:

IMG_2806

IMG_2809 IMG_5212 IMG_5205

Majd megtaláltuk a táborhelyet, ahol azonnal elakadt a busz a homokban. Betoltuk-húztuk a szikla mögé. Lepakoltunk. Elsőnek a szokásos repülő szőnyeget.

IMG_2757

IMG_5202 IMG_5204IMG_5230 (2)

Aztán elindultunk Madain Salehbe a Nabateánus sírokhoz (lefogadom kis N, de akkorák a  sziklasírok, hogy nem visz rá a lélek, hogy kijavítsam). Másfél órán keresztül. Ennyi volt kb a kisbusz visszatolása-húzása az útra. Másnapra úgyszólván megszoktam, hogy az elindulás sztenderd másfél óra, a megfelelő vezényszavakkal, hevederekkel, terepjáróvontatásal egybekötve, és az utazóközönség egyesített erejével.

IMG_2755

Ami a klímát illeti, többedszer csodálkozom el azon, hogy még mindig nem dögletes, 38 fokban sem, és főlegde a sivatagban nem, ahol az itteni parti gőzkamra effekthez képest kész megkönnyebbülés volt a recsegősen száraz levegő. Ketten  előrecsámborogtunk az út felé, ami azzal járt, hogy a sistergő homokon töltöttük el azt a másfél órát, amíg a busz is kimozdult, és nem volt olyan érzésem, hogy hamarosan haló poraimra húzzák majd rá a sziklatörmeléket, és eltöprengenek, hogyan számolnak el velem t. munkáltatóm felé.  Érdekes volt az is, hogy abban a pillanatban, ahogy talál az ember egy fát, efféle dús lombkoronával és árnyékkal:

IMG_5213 IMG_5214

és beáll annak az árnyékába, olyan, mintha a hűtőszekrénybe lépne be. Szemléljük meg jól a hatalmas leveleket:

IMG_5339

Persze azért nem állítom, hogy mindenki bírta:

IMG_5340

 

 

 

 

 

 

 

Amikor útközben a sivatagra kiintegetett a túrevezető, mondván, hogy ni méztermelők, és azok ott kaptárak, azt hittem, hallucinál, de azt állította, hogy nem. Vannak virágok, ilyenek, nem is kevés:

IMG_5208

és állítása szerint egy félórás eső után hirtelen beborítanak mindent amerre csak körülnézünk, a méhek meg rajonganak. Mondjuk azt nem tudom, mit csinálnak két eső között.

Azt mondják, hogy amikor viszont rendesen nekiindul az eső, akkor futni kell kifele a sziklák közül, mert nagyon hamar lesz árvíz és jó magas. A szaúdi doktornéni mutatta meg nekem ezen a fán, hogy ameddig fehér (és ez embermagasság fölött van), addig ért a vízszint a legutóbbi árvíznél. Nem tudom, homokon hogy tud így megállni a víz, de hátha valaki okosabb majd megmondja:

IMG_2813

Először az Al-Hijaz vasúti állomást és a vasúti múzeumot néztük meg. Ez a „szent” vasútvonal, a zarándokoké, ami összeköti Damaszkuszt Medinával és Mekkával. 50 kilométerenként van megállója és nem nagyon gyors, ám nagyon hosszú. Itt újra megtudhattam, hogy a nagy történelmi hősök megítélése regionálisan elég változó, pl Arábiai Lawrence-ről egyértelműen és emléktáblán úgy emlékeznek meg, mint gazemberről, aki szétverette a szent vasutat.

IMG_5216 IMG_5217 IMG_5218 IMG_5222

 

Ezután továbbmentünk a Nabateánusokhoz:

IMG_5230 IMG_5242 IMG_5254 IMG_5253 IMG_5251

IMG_5263

IMG_5251

A túravezetőnk túravezetői vénáját szerintem egész jól illusztrálta, hogy azzal engedett minket szélnek, amikor odaértünk, hogy bemehetünk nyugodtan a sírboltokba is, DE nem javasolja, mert amikor ő megtette, vagy két hétig nagyon kemény rémálmok kínozták. Természetesen ezekután mindannyian bementünk, hadd lássuk.

IMG_5236

Nem tiszta előttem, hogy eredetileg a kockaköveken heverésztek-e vagy a falmélyedésekben volt valamilyen koporsó, de mindkét megoldás nagyon szűkösnek tűnik. Kívül viszont  ilyen helyes kis ajtóhomlokzatokkal különböztették meg, hogy melyik kié:

IMG_2765

IMG_2766 IMG_2762

A táblát senki sem olvasta el nekem:

IMG_5257

A sziklasírokkal szembeni sziklák valamiért megúszták a beletemetkezést, biztos azért, mert sajnálták őket kivájni bárhol is, sokkal jobb terep inkább felmászni:

IMG_5273 IMG_2775 IMG_5321IMG_5316IMG_5283 IMG_5301 IMG_5307

Lemászni:

IMG_5309

IMG_5310

Esetleg csoportképhez

IMG_5311

Továbbmenve a messzi síkon találtunk egy megrögzött individualistát is, aki nem szeretett volna csapatmunkában porladni:

IMG_5322

Majd elvileg a hegyteteji kilátóból néztük (volna) meg a naplementét, de egy picit elkéstünk:

IMG_5329

IMG_2797

Cserébe viszont kb másfél percig néztem, mert ezalatt rettentően elkezdtem fázni, nagyon hirtelen hűlt le a levegő.

Utána visszazötyögtünk a táborhelyre, kiderült hogy még evés előtt vagy két és fél órán át nekünk kell felhúznunk a sátrakat, és a vízellátás sem volt khm. zavartalan. De voltak csillagok (nem tudtam lefotózni), ihaj-csuhaj, jókedv és poénkodás, szerintem iszonyat ügyesen válogatja be az utazásszervező a vendégeit ahhoz, hogy csak egy-kettő legyen mindig aki kiakad, és zömében működjön az egész. Éjszaka pulóverben, nadrágban, zokniban, hálózsákban és én egy szerencsére magammal hozott plédben is aludtam, amit magam köré tekerve beledömöcköltem a hálózsákba, de hajnaltájt így se volt meleg.  Amit senki nem mondott, most utólag olvasom sivatagi útleírásokban, az a hangosan süvöltő szél éjszaka. Ha olyan hangos, hogy én is felébredek rá, az már valami, és a többiek is megtették. Viszont annyira lefoglalta a kapacitásunkat, hogy rémálmokra már nem futotta a nabateánus sírok ellenére. Reggel a szél egy-kettőre elállt és pillanatok alatt rövidujjú pólós idő lett.

Hosszú táborbontás után elindultunk Al Ulába, ami egy kb kétezer éves sárfalu. Még 30 éve is laktak benne, és most is végig lehet menni egyes részein anélkül, hogy a fejünkre omlana:

IMG_5343

Elég érdekesen mutat a háttérben az újdonatúj várossal:

IMG_5306 IMG_5348 IMG_5349 IMG_5353

Közben aki szenvedélyes fotós, az szenvedélyes fotós, és ilyen több is akadt köztünk:

IMG_5316

 

és komoly témákat is megvitattunk:

IMG_5333

aztán kerestünk egy ebédelőhelyet újabb mutatós sziklák között (itt hívnám fel a  figyelmet újra arra, hogy a képek kattintásra nőnek, mert ez a rész igazán csak szélesvásznú kivitelben élvezetes):

IMG_5369 IMG_5377

 

IMG_5359IMG_5360IMG_5361IMG_5370 IMG_5378

IMG_5379

 

(szerintem ez volt a legjobb arc köztük):

IMG_5362

IMG_5378

igaz, oldalról kicsit lapos:

IMG_5385

Volt aki magához ölelte a sivatagot:

IMG_5368

és ebédelésnél, mialatt a mi hamburgereinket ezrével szállták a sivatagi apró legyek, kellően demonstrálta, hogy a helyi viselet általában a hasznosság mentén alakul:

IMG_5382

Ezután elhúztunk bele a naplementébe és az éjszakába mintegy 7 órán keresztül hazafelé, miközben a hegyek készségesen színt váltottak nekünk percenként:

IMG_5392

IMG_5390 IMG_5391

és minden bizonnyal kitörtük volna mindenünket hazáig a buszban, ha nem lett volna interkulturális műsorral megtűzdelve a hazaút. Ez itten egy arab csujogatós, két darabban, de érdemes végignézni, mert a végén említődik meg Magyarország és látszik egy pillanatra az egész társaság. A hangulat addig emelkedett, mígnem mindenkinek énekelnie kellett valami hazait (itt a legjobb az volt, amikor a svájci házaspár nagyon bájosan elénekelte az ország himnuszát, majd kissé összekapott az értelmezésen, tekintve hogy a férj spirituálisabban közelített meg egy olyan szövegrészletet, ami szerinte Jézus visszatéréséről szól, ám a felesége szerint itt pusztán egy hersegően zöldfüvű tehénlegelészős nyári reggelről van szó. Amit eddig olvastam és hallottam Svájcról, hajlamos vagyok látatlanban a feleségnek adni igazat.

Én szóltam előre, hogy nincs az az isten, hogy énekeljek, úgyhogy kiegyeztünk szavalásban, így kisbuszunk multikulti közönsége gazdagabb lett egy Anyám tyúkjával, én meg egy traumával, amikor azt mondták, hogy most pedig fordítsam le.

Szóval kedvenc Oszamánk és viccmesterünk, akinek a lelkébe gázoltam, mert második nap megkérdeztem újra a nevét azzal, hogy bocs de nem jegyeztem meg – amire csak forgatta a szemeit, hogy ne mondjam, ő még olyan európait nem látott, aki ezt elfelejtse:

Jeddah és a fűszerek

Hétvégén bementem Jeddahba némely bevásárlásokat eszközlendő, és erre 1899968_10201256474594408_1240551187_nnagy lelki rászánás kell: haza kell jönni idejében a partról, elérni a buszt, bebumlizni másfél órát, vissza néha kettőt ha tömött az autópálya. Közte van 4-5 óra talpon – nem véletlenül lyukad a Szentséges Futócipőm – ezt egyébben nem lehet végigróni. Most csak azt hagytam ki a számításból, hogy kezd rendesen meleg lenni vagy 90% photo 3páratartalommal, szóval amikor leszálltam az Al-Balladban, ami Jeddah szíve és belvárosa (ezt konkrétan így ajánlja fel a Facebook),  hirtelen kopoltyú után kiáltottam volna lélegzetvételhez, ha jött volna ki hang a torkomon. IMG_0536Még jó hogy sötétedett. Olyan szempontból nem jó, hogy rosszabbak lesznek a fotók.

A Ballad a lennebb emlegetett aranyos utcával kezdődik meg egy-két plázával jobbra-balra az IMG_0556imádkozós tér körül, majd felkanyarog egy dombon.  Nem, nem tévedés, a legnagyobb plázáról (és minden jelentékeny épületről) 1422376_10201256477154472_1367279027_na király integet alá mosolyogva. A király természetesen sohasem öregebb 40-50 évesnél, holott a valóságban a 90-et tapossa (a képek kattintásra nőnek, és olyankor látszanak is).

1798511_10201210282079624_2070595993_nA kanyargás aljában áll egy kis téren Jeddah első fája a kis térIMG_4796 közepén ágyú, a kanyargós utca tetején piac. Közte fűszer-, szőnyeg-, illatszer-, datolya-  és sálboltok tömegei és utcai sapka, guthra és gyantaárusok. Koldusok is szép számban, bár a permanentek nincsenek nagyon sokan, de egyből felbukkan kétszerannyi IMG_4798temp is, ha meglátja az arra ténfergő külföldit. Külföldi pedig van sok,IMG_2627 ami annál is meglepőbb, hogy turizmus es turista vízum még mindig nem létezik, mostanában pedig még zarándokidő sincs. Az expat-ság viszont virágzik errefelé, többen dolgoznak itt olyanok, akik a vilag másik részén születtek és nem is beszélnek IMG_5151arabul, mint amennyit bölcselmünk felfogni képes lenne.  Úgy tűnik, még csak nem is újkeletű a dolog, mióta csak a Háddzs Háddzs, mindig özönlöttek ide a népek mindenhonnan, és elég sokan ittragadtak.

 A házak düledeznek, a falakon fafaragványos erkélyek, de úgy tűnik, ezeket már IMG_2616IMG_4834düledezőre építették, IMG_4818mert a 80-90 évvel ezelőtti leírásban is minden ilyen és még nem omlott össze. Najó, van azért, ami összeomlott.

 

 IMG_4795IMG_4809Bármennyire is igyekszem, itt nem tudom követni azt az egykoron kapott tanácsot, hogy próbáljak meg mindent vízszintes-függőlegesre fotózni, ferdeségek nélkül – itt nincsenek derékszögek.

 Nem tudom hány mecset lehet a környéken, de szerintem simán száz körül járhat, minden sarkon van egy-kettő, az operaház méretűtől a cukorkásdobozig. IMG_5155

A boltosok az első alkalomtól kezdve hogy betettem hozzájuk a lábam, ismernek, legközelebb ha elhaladok előttük az utcán, a kirakaton és az épp aktuális vevőn át integetnek, emlékeznek a nevemre és közben utánanéztek hol van Budapest. És persze csak nekem roppant szpesöl IMG_2633-001prájszokat csinálnak, arra hogy milyen pancser módra alkuszom, csak abból jövök rá, amikor visszahívnak az ajtóból választani még egy sálat ingyen, mert ugye barátok vagyunk. További engedmény-opcióval, ha bejelölhet Facebookon, és hát miért is ne, az embernek az életben kell legyen azért egy Bassam nevű ismerőse.

Jeddah egy szutykos csodalámpa még megsikálás előtt, a Kelet minden bűze és kosza  rajta, vakolat és aranypor hull belőle és dzsinnek kukucskálnak ki a kapunyílásokon. 1551676_10201210238118525_605823806_nEnyhén sznob egyiptomi kollégám elborzad, hogy mit szeretek én ezen, ő ugyan levakarja magát attól a kosztól és az emberektől, és nemIMG_0537 lakna kint a városban semmi pénzért.  Neki nem is lenne jó, ő itt a többiek szemében csak egy másik arab aki irritálja a többi arabot azzal hogy kényeskedő amerikai, de én királylány vagyok a fehér bőrömmel és vörös hajammal, akinek mindenki odakiabál egy szép estét vagy welcome-ot, kis piszkafa tizenéves lánykák futnak elém köszönni és boldogan rohannak tovább, mert szóbaálltak egy valódi fehér nővel, néha apró, göndör maszatosok photo az anyjuk helyett véletlenül belémkapaszkodnak, mert eltévesztik a sok egyforma abayát, és mindenhol rámmosolyognak, hogy „Masallah de szép vagy! Van férjed? Hogy lehet hogy nincs egy ilyennek?” Nincs igazi szemtelenség, nyomulás, az abayahordás egyértelmű előnye, hogy az összes férfi képes tartani a szemkontaktust ahelyett, hogy lennebb kalandozna a tekintete beszéd közben (és ezt megoldják olyankor is ha épp itt bent a campuson szegycsontig kivágott pólóban vagyok). Az arab amúgy is tisztelettel viselkedik a nőkkel (feltéve hogy nem kínai vagy filippínó az a nő), ami néha annyira meglepő Európa után, ahol  t. francia férfikollégáim beosontak a magamnak kinyitott ajtón és megköszönték …  de valahol a fehérségem köztes állapotba is helyez,  az általuk lekezeltek, az indiai, pakisztáni taxisok nekem panaszkodnak az arabokra, a filippínó utcai zabbantóban pedig, ahol a legfinomabb narancslevet facsargatják „Sister” vagyok. Az ismerkedés nem is pusztán az ellenkező neműnek szóló érdeklődés, délutáni padon pihengetés és kávézás közben simán IMG_2625megszólítanak nők is megkérdezni honnan jöttem, merre tartok és elmesélni, hogy ők Indonéziából, mit dolgoznak itt és hol, és talán Tajvanon folytatják, mert úgy hallják ott jobban lehet keresni,  óó az egyetemen?  van egy unokatestvérük benn nálunk a campuson az egyik kávézóban.  A mecsetben van aki odajön és megmutatja hogyan kössem fel a kendőt, majd nevet hogy tiszta szaúdi vagyok így, és ő Bella, hát én? Jeddában sosem vagy egyedül .

1656393_10201210239038548_1807225363_nA fűszereseknél zsákokban és tárolókban állnak a mindenféle kerek és hosszúkás, bibircsókos és fényes héjú dolgok, esetleg olyan, aminek kő alakja van vagy morzsált gyanta (ez utóbbi rágó, kaptam kóstolót belőle – nagyjábol az egyetlen cukormentes rágnivaló, amit kapni lehet, imádják a cukrot mindenben). 1800280_10201210239758566_502430940_nNem tudom, hogy valamilyen kasztrendszer szerint oszlanak-e meg a boltosok, IMG_2631mindenesetre a fűszeresek arababbul neznek ki, mint a maláj es pakisztáni sálasok, ám ennek ellenére kisebb angol szókinccsel rendelkeznek, vagy semmilyennel. Egy dolog közös bennük: nem adják fel, elmondanak mindent – én ha ekkora nyelvi akadályba ütköznék, inkább elsomfordálnék dolgomvégezetlenül, de nem ám a múltkori fűszeres sem, aki egyetlen szót sem beszélt angolul, de mindent elmesélt arabul, odahozott, megmutogatott, megszagoltatott velem por alakban, hogy be tudjam tájolni tetszik-e. A mostani tudott valamennyire, így hát vérszemet kaptam, és miután persze hazavinni ajándékba csupa olyasmit szeretnék, ami nem hasonlít arra, amit már láttam otthon, megpróbáltam elmagyaráztatni magamnak, hogy mi micsoda.

Ezen a ponton majdnem úgy jártam, mint Ijon Tichy a Világűr Csavargójá-ban, azt hiszem, talán Enteuropia bolygón, ahol azért akart szepulkot venni, mert az útikalauzbol hiányzott az a lap, amin le van irva, hogy mi az, holott a bolygó fő terméke, és sehol senki nem akart válaszolni neki, ha a szepulk definícióját firtatta. Aztán amikor venni akart egyet, megkérdezték, miért nem hozta magával a kedves feleségét, és miért nem ő választ? Amikor bevallotta, hogy nőtlen, sikoltozni kezdtek, hogy nincs felesége és úgy  akar szepulkot venni, és ki akarták rá hívni a rendőrséget.

A szárított citrommal meg a curryvel még csak meglettünk volna, de jöttek a IMG_0534bonyolultabbak, tekintve hogy a boltban változatos összevisszaságban álltak a zsákokban a szimplán fűszerek es a gyógyhatású gyökerek és magvak (no Ma’am, thats not spice it’s medicine!). Valamiért minden második dolog terhességre volt, bár nem egyértelmű hogy az előidézésére vagy a karbantartására, többek közt egy, khömm, meglehetősen hosszúkás formátumú is. Szó esett közben természetesen a photo 1férjemről is, aki nincs, és hogy hogy lehet az, masallah, annak aki ilyen szép – gördult alá a csodálat a boltos szájárólphoto 4 a megszokott rendben mindaddig, amíg a végén kértem egy darabot abból is. Itt kissé lefagyott, de üzletember hamar ocsúdik, úgyhogy becsomagolás közben még egyszer elismételte lassan, hogy egy szeletet kell levágni belőle, vízbe tenni és meginni. El nem tudom képzelni, mit gondolhatott, hogy mire szeretném használni. De a végén széles mosollyal összeadott mindent, ezt pedig rátette az egész tetejére ingyen.

 

A Kába körüljárása

Sajnos ez sem saját élmény, és nem is lesz az, mert hiába van itt 80 kilométernyire tőlünk, Mekkába csak muszlim mehet be. Van viszont TV-adó, amin elvileg egész nap lehetne nézni, de az azért nem ugyanaz:

“az oszlopokon áthaladva, a szentély udvarába jutottunk. Megpillantottam a hatalmas Kábát fekete posztóval letakarva, amelynek felsõ széléhez közelebb írás volt behímezve. Komoran állt az óriás udvar közepén, és körülötte hullámzott a nép. Férfiak, nõk és gyerekek, akiket kezüknél vezettek. A látvány, amely elém tárult, olyan fenségesen elragadó volt, hogy nem tudtam a mutawwifom által elõmondott ima szövegére ügyelni, és csak gépiesen mondtam utána a szavakat: Ó, Istenem, Te vagy az üdvösség és Tõled árad az üdvösség, Urunk, éltess üdvösségeddel és engedj be a paradicsomba, az üdvösség kertjébe. Áldott és felmagasztalt vagy Urunk, ó, Te Magasztos és Kegyelmes! Uram, nyisd ki irgalmad kapuit és bünbocsánatod zárait, és engedj be azokon Isten nevében, dicséretében, imádatában. Üdvösség Allah prófétájának, áldassék az Õ neve.Kaaba

A zarándoknak, amikor megpillantja a Kábát, háromszor kell kiáltani: „Nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent”, és „Allah akbar!”,„Allah a legnagyobb!”, és amikor ezzel az üdvözléssel köszöntötte az Úr házát, hangosan mormolja ezt az imát, hogy az ájtatosság hangulatába ringassa magát: Nincsenek istenek, kivéve maga az egy, igaz Isten. Nincsenek társai és övé a birodalom és a dicsõség, ki mindenek fölött hatalmas. Menedéket keresek a Ház Uránál a tagadástól, a nyomorúságtól, a sír borzalmától és a szív kapzsiságától. Allah áldja meg urunkat Mohamedet, háza népét és társait. Istenem, növeld Házadat tiszteletben, kegyességben, imádságban, tekintélyben, hatalomban és istenfélelemben és gyarapítsa azt, ó, Uram, aki megtiszteli, kegyesen eléje járul és imáit rakja le elõtte, aki elzarándokol, hogy körüljárja cumrá-val, gyarapítsa azt tiszteletben, kegyességben, imádságban, tekintélyben, hatalomban és istenfélelemben.
Még ez a gépies utánamondás is kábulatba ejtett. Csak néztem az oszloperdõt körülöttem, s megláttam a Banú Saiba magas, karcsú boltívét a Kába elõtt. A Kába méltóságteljesen állt az emberáradat közepette. Leírhatatlan érzés vett erõt rajtam, amikor megláttam ezt a hatalmas fétist, amely komoran, ijesztõn tekintett le a sok ezres fehér ruhás, vallási buzgóságtól elragadott, ugrándozó, forgó, imádkozó, fohászkodó, kiabáló, rimánkodó, síró tömegre. A betegeket és aggokat hordágyon vitték körül, és a rabszolgák taszigálták az eléjük került embereket. Asszonyok arcukat dörgölték a Kába posztójához, amely már erõsen foszladoztt azon a két sarkon, ahol a fekete kõ és a „jemeni kõ” van elhelyezve. A hivõk szerelmetes simogatása és csókjai alaposan kikezdték.

Az egész kép olyan volt, mint egy pillanatfelvétel a szem recehártyáján, azután lezárult a lencse. Nem tudtam tovább figyelni. Meg kellett kezdenem a körjáratot. Abdullah mondta a szent imákat, és kezemnél fogva vonszolt. Én a lelki átélés súlyától görnyedve követtem. A Banú Saiba boltíve alatt elhaladva ezt a szöveget mormoltam: Istenem, vezess be az õszinteség kapuján és vezess ki az õszinteség ajtaján, adj Magadból hatalmat, adj diadalt. Mondd: eljött az igazság és eltávozott a tévelygés, mert a tévelygés elmúló; gyógyírt bocsátottal ránk a Koránnal és a bivõk szamára irgalmat, de a gonoszok kárt fognak vallani.

Már egészen közel kerültem a Kábához, és magával ragadott a forgó emberár. Ó, nem elõször láttam a Kábát. Hány leírás, hány könyv halott lapján jelent meg elõttem, és hányszor boncoltam történetét attól az idõtõl kezdve, hogy ezen a helyen Ádám leborult Isten trónusa elõtt, miután kikergették az Éden kertjébõl. Aztán Gábriel arkangyal egy sátrat küldött le az égbõl, amely sokáig várt e helyen, amíg Ábrahám és Iszmáíl felépítették a Kábát kemény gránitsziklákból, a föld legõsibb köveibõl. Iszmáíl itt is van eltemetve anyjával, Hágárral, a Kába északi falánál. Láttam a Kábát, amelynek hossza tizenkét méter és tíz centiméter, szélessége kilenc méter és kilencvenkét centiméter, és magassága tizenöt méter. De ez nem volt az igazi Kába! Az igazit csak most ismertem meg: a Kábát, amelynek nincsen anyaga, nincsen mérete, csak fogalom azok számára, akik hinni tudnak. Én, aki hitetlenül léptem a hit városába, ebben a pillanatban elfelejtettem mindazt,amit tanultam és olvastam, csak az élõ tényt éreztem, amint erõt vett rajtam és elcsigázott testem remegni kezdett.

A tömeg eksztázisa átszállt rám is. Az arab nyelv, amely fenséges akkordokban zúg és hullámzik, mint a próféták nyelve, mély hipnózisba ringatott. A látvány lenyûgözött, és a részleteket nem tudtam kivenni. Nem voltam képes arra, hogy mint kutató, emlékezetembe véssem a látottakat, a szentély udvarán levõ épületeket és elhelyezésüket. Forgott, forgott minden a Kába körül, csak ezt az egyetlen, hatalmas, szilárd pontot láttam és az óriási tömeget, amelyben elmerültem.
Alláhu! Ez a szentély a Te szentélyed; óvj meg a pokol füzétõl, óvj meg a csábítástól! Hívásodra jöttem ide, ó, legnagyobb Isten, Allahu akbar, Alláhu akbar!
Lehunytam szememet, és kezemet az ég felé emeltem, és imát rebegtem. Abdullah, a kincstárnok, megfogta karomat, hogy a vadul hullámzó tömeg el ne sodorjon. Ö, akinek õsei még Mohamed elõtt magas tisztséget viseltek, jogot formált magának ahhoz, hogy a szentélyben parancsolgasson. De jó is volt, hogy kezemnél fogva vezetett, mert a tömeg veszedelmesen sûrûsödött körülöttem. Alig láttám már, minden mozgott, kavargott és elborított az érzések tömkelege. Kaleidoszkópszerûen váltakozott a kép. Jávaiak fanatikusan kidülledt szemüket meresztve lépdeltek, közép-ázsiai tatárok magas, csontos, szikár alakukkal vadul törtek maguknak utat, kínaiak mandulavágású szemekkel, csupasz arcukkal valami gyermekded naivitást tanúsítottak, hosszú szakállú, marcona afgánok, mintha hódító útra indultakvolna, úgy iramodtak el elõttem, szelíd, álmodozó indusok ájtatosan mondták a mutawwif után az imákat, és békésen tûrték, miként lökdösik õket a beduin-arabok, akik hosszú fürtû csapzott hajzatukkal Belzebubként nagyon otthonosan érezték magukat ebben a vibráló körforgásban. Asszonyok fehér ruhában, fátyol nélkül, óvatosan furakodtak a férfiak hullámzó tömegébe. Itt nem kell félteni õket, itt nincs férfi és nõ, itt csak hivõ lelkek vannak, akik üdvözülést keresnek. Nadzsdi beduin asszonyok férfias elszántsággal vágták magukat keresztül az emberi hullámon, és a fekete kõ felé kiáltottak: – Ó, te fekete éjszakának lánya, adj földünknek esõt, és vajat áldozok neked, amivel kontyodat olajozhatod.A sivatag lánya azt hitte, hogy a Kába és a fekete kõ asszony, aki piperézkedik és aki ígéretre esõt ad. A közelben álló wahhábiták durván eltaszították, és szidták babonás tudatlanságát.Omar kalifa a próféta példájára megcsókolta a fekete követ, és megsimogatta a Kába délnyugati sarkába illesztett másik követ (arrukn al-jemání), amely szintén szentnek számít, mert az õsi épületbõl maradt. De Omar hangosan ezt mondta: – Bizony tudom, hogy te kõ vagy, nem használsz és nem tudsz ártani, és ha nem láttam volna, hogy a próféta (üdv és béke lengje körül) is megcsókolt, bizony nem tettem volna. A próféta egyik hagyománya szerint, amelyet még a puritán Ibn Hanbal is eredetinek ismer el – a két kõ érintése elmulasztja a vétkeket. Áisa, a próféta felesége állítólag azt mondta egy asszonynak, hogy ne furakodjék a férfiak tömegébe a kõ elõtt, de ha egy kis rést talál, úgy csókolja meg. Ha a tolongástól nem tud közelébe férkõzni, úgy kiáltsa: „Allah akbar!”, és hogy „nincsenek istenek rajta kívül!” Bukhárí, az iszlám világ legnépszerûbb hagyománygyûjtõje ugyancsak Áisára hivatkozva azt tanácsolja, hogy az asszonyok egyáltalán ne csókolják a követ. De, melyik asszony ismerheti az írástudók bölcs nézeteit, s ha ismernék is, hogyan tudnának ellenállni a szív parancsának, amely odahajtja õket ahhoz a jelképhez, amely számukra a könyörületet és megbocsátást jelenti?

Most egy ismerõs csoport került elém, amint elragadta õket az ár. Már Dzsiddában láttam õket. Fergánai tatárok voltak. Négy hónapig utaztak lóháton, autón, vasúton, hajón és tevén, míg Mekkába jutottak. Asszonyaikat is magukkal hozták, és a Fergánában fogant gyermek az anyai szív alatt járta be a hosszú utat, hogy a szent Kába elõtt áldást nyerve, fáradságos vándorlás után otthon pillantsa meg a földi élet siralomvölgyét.

Nem volt idõ a szemlélõdésre és gondolkodásra. Abdullah könyökével hasított utat, és cipelt magával; én bukdácsolva követtem. Most már a kõ elõtt álltunk, de vagy ötven ember választott el tõle. Nem tudtam megérinteni, hát még megcsókolni. Egy fejmeghajtással üdvözöltem az ereklyét. Amikor a zarándok a fekete kõ elé ér, feléje kell fordulnia, és kezét az ég felé emelnie. „Allah a legnagyobb és Övé a dicséret!” – kiáltottam, és jobb felé megkezdtem a körmenetet. Hétszer kell a Kábát körüljárni, peckes léptekkel, és az elsõ három menetben ajánlatos könnyedén ügetni – ha lehet – a többi négynél csak lépésben kell menni. Valahányszor a zarándok a fekete kõ elé kerül, meghajtja a fejét, és kezét felemeli, de csak egy pillanatra, aztán kifeszített testtel kell folytatni a járást, nehogy az alázatos testtartás imádatnak tûnjék fel. A zarándokok átszellemült arccal fordultak a kõ felé, üvöltöttek, rimánkodtak, sírtak. A túlvilági jutalom fejében fáradhatatlanul törtettek minden fordulat után a következõhöz. Dicsértessék Allah, és hála neki; nincsenek istenek, kivéve az Egyetlen Isten. Allah akbar! ‘Nincs hatalom és nincs erõ, csak az Õ kezében; Magasztos és Fenséges Õ; Üdvösség és béke szálljon le Allah prófétájára. Ó, Urunk, hiszünk benned, és elismerjük könyvedet, teljesítjük frigyedet és követjük prófétád és szereteted példáját. Ó, Urunk! Bocsánatot kérek tõled, adj erõt és egészséget a valláshoz, a földi élethez és a túlvilághoz, hogy eljussak a paradicsomi kertbe és megmeneküljek a pokol tüzétõl!
Fáradt agyam nem tudta felfogni ezt az egzotikumában megrendítõ körforgást, amelyre a Kába fekete posztóval letakart hideg teste, mint valami rideg, kérlelhetetlen istenség nézett alá. A fekete kõ és a jemeni kõ sarka között vonszolódva hallottam, mint szavalja elõ Abdullah az elõírt szöveget. Csengõ hangja tisztán intonálta a klasszikus arab imát: Urunk, adj örömöt a földön és adj örömöt a túlvilágon! Óvj meg a tûz kínjától! Vezess le az Edenkertbe a jámborokkal, ó, Kegyelmet, ó, Megbocsátó, ó, Te, ki a világok Ura vagy!

Egy körjáraton túl voltam, és ismét a kõ felé fordíthattam arcomat, de nem tudtam közelébe férkõzni. Alázatosan meghajtottam fejemet, és próbáltam tovább ügetni. Oldalam fájt s vállamban zsibbadtságot éreztem. Talán erõsen meglöktek, de nem vettem észre a kavargásban. Folytattam a második körjárást. Ó, Urunk! Valóban ez a Ház a Te Házad és ez a szentély a Te szentélyed és sérthetetlensége a Te sérthetetlenséged és a szolga a Te szolgád, és én szolgád vagyok és szolgád fia vagyok. Ez a hely azé, aki Hozzád menekül a tûz kínja elõl, esedezünk, óvd meg húsunkat és bõrünket a lángtól, ó, Urunk Istenünk! Öntsd belénk hitedet, és ékítsd fel vele szívünket, de távolítsa el tõlünk a tagadást, a becstelenséget és a lázadást. Tégy minket igazszívüekké. Istenem, irgalmazz meg azon a napon, amikor feltámasztod szolgáidat; engedj be a paradicsomba és könnyítsd meg a számotadást!


És jártam, jártam bódult aggyal, derengõ fénnyel lelkemben. Már nem éreztem fájdalmat, szám nem nyílhatott panaszra. Istent imádó lelkek között lépdeltem. Csak az imaszövegrõl tudtam, hogy most a harmadik fordulóhoz értem. Ó, Istenem, hozzád menekülök a kétség elõl, és az istentagadás, a széthúzás, az árulás, az erkölcstelenség, a rosszindulat, a család, a gyermek és a vagyon elleni kár elõl, ó, Uram, könyörgök Hozzád jóságodért és jutalmadért, de rettegek haragodtól és a pokoltól. Ó, Istenem, hozzád menekülök, ments meg a sír borzalmától, az élet és a halál kínjaitól!


Az imák zûrzavaros egybefonódásban szálltak az ég felé. Minden zarándok a maga fordulójának imáját rebegte, de a zsolozsmák zenei összhangba olvadtak. Ó, Istenem, tedd a zarándoklatot kegyeletessé, a futást áldásossá és a bûnt megbocsátottá, az igaz mûvet elfogadottá és hasznot hozó sáfárkodássá. Ó, Te, aki tudója vagy annak, ami a keblekben van, vezess ki a sötétségbõl a világosságba. Ó, Istenem Uram! Kérem irgalmadat és bûnbocsánatodat, szabadíts meg a bûntõl, és ontsd rám kegyedet. Engedj be a paradicsomba, és ments meg a tûz poklától. Tégy elégedetté azzal, amit adni kegyeskedtél, és kísérd áldással ajándékodat, és kárpótolj minden rágalomért tõled eredõ jósággal!

Az ötödik forduló imája a következõ: Ó, Istenem! Árnyékolj be trónusod árnyékával azon a napon, amikor nem lesz más árnyék árnyékodon kívül és nem lesz maradandó, kivéve arcodat. Itass prófétád tavából – üdv és béke lengje körül – jólesõ üdítõ itallal, hogy ne érezzünk szomjúságot azontúl sohasem. Ó, Istenem, kérem a legjavát annak, amit kért prófétád – üdv és béke lengje körül –, és Hozzád menekülök attól a gonoszságtól, amitõl rettegve menekült prófétád, urunk Mohamed – üdv és béke lengje körül. – Ó, Istenem, kérem tõled a paradicsomi kertet és annak puhaságát és mindazt, ami közel hoz hozzá, szóban, tettben, cselekedetben, és oltalmat kérek a lángtól és attól, ami közel hoz hozzá szóban, tettben és cselekedetben! Az ima ebben a szüntelen körforgásban bódító hatással volt az idegekre. Lelki narkózisba estünk. Bizonyára az én szemeim is kimeredtek és könnyárban úsztak, úgy, mint társaimé. Amikor egy-egy fordulónál megálltunk a fekete kõ elõtt, és kezünket az ég felé emeltük, szívünk megtelt hálával és bûnbánattal. Isten gyermekei voltunk, esendõk és tévelygõk, de felismertük Benne az egyetlen nagy igazságot, amelybõl fakadt minden igazság és minden felismerés, ezért nem fogunk örökre elkárhozni. Ó, Istenem! Valóban Neked sok kövelelnivalód van rajtam abból, ami közötted és köröttem fennáll, és sok követelnivalód van abból, ami közöttem és teremtményeid között fennáll. Ami a Te részed, ó, Istenem, bocsásd meg és engedd el, és ami a Te teremtményeid része: tégy engem erõssé és ajándékozz meg jogos keresettel, hogy eleget tehessek a követeléseknek, és lehessek engedelmességgel Te irántad, hogy ne szoruljak másra, ó, Te bõséges forrása a bünbocsánatnak. A Te Házad magasztos és arcod jóságos és Te irgalmas, kegyelmes, hatalmas vagy; szereted a bûnbocsánatot gyakorolni, ezért bocsáss meg!

Megint a kõ elõtt álltam, és sodort tovább a tömeg. Lábamat magam után vonszoltam; nem az támasztotta testemet, az eksztázisban az ima tartott fenn ezen a hat fordulón keresztül, és úgy éreztem, hogy most már mindig malasztban fogok fürödni, és csak tovább kell lépdelnem, ahogy a többiek lépdelnek, és vigyáznom kell, hogy meg ne lökjek valakit, akkor engem sem fognak meglökni, hogy ne lépjek valakinek a lábára, akkor az én lábamra sem fognak lépni. Fájós lábam bizonyára kisebesedett, de nem éreztem fájdalmat. Talán begyógyult, és vígan fogok futni a két domb között frissen behegedt lábammal, hiszen az ájtatosság nemcsak ajkamon ült, hanem bizonyára átszivárgóit vérembe, és ez egészséget küldött minden tagomba. Kiegyenlítettem tartozásomat Istennel szemben, és Õ el fogja ûzni a sebet, a fájdalmat, a bánatot az Õ kegyes, hûséges szolgájának közelébõl. Mintha éreztem volna, hogy a hit gyógyító ereje felülmúl minden orvosságot, mert nem a testet, hanem a lélek betegségét ûzi el. A lélek fájdalma égetõbb a test megvetendõ fájdalmánál! Mintegy megtisztulva a test otromba súlyától, kezdtem a hetedik fordulót. Már alig voltam eszméletnél, de lelki érzéseim világosabbak voltak, mint valaha. Valami gyenge szédülést éreztem csak, és azt gondoltam, hogy arcomon boldog mosoly játszik. Ó, Uram, Istenem! Tökéletes hitet kérek tõled; és bizonyosságot és bõ ellátást és alázatos szívet és rólad megemlékezõ nyelvet és megengedett keresetet és megbánást a tapasztalat után és kiengesztelést a halál elõtt és nyugalmat a halállal szemben és bocsánatot és irgalmat a halál után és elnézést a nagy számadásnál. Juttass a paradicsomba, és ments meg a pokoltól könyörületeddel, ó, Kegyelmes, ó, Megbocsáló Isten, gyarapíts tudásban és sorozz be a jámborok közé!

Egyesek, akik már elvégezték a hétszeri körjárást, a tömeg forgásával ellenkezõ irányban jöttek, és utat kerestek maguknak kifelé. Ezek még növelték a tolongást. Többször elszakadtam Abdullahtól, aki csodálatos módon mindig megtalált, s mint valami zsákmányt, újból felszedett, és cipelt tovább. Most meg kellett csókolnom a fekete követ. Könyökkel törtem magamnak utat. Hosszas küzdelem után eljutottunk a szent sarokhoz. Ott irtózatos volt a tolongás. Asszonyok, férfiak, afgánok, indusok, marokkóiak, arabok egymást lökték elõre-hátra, oldalt. A legkíméletlenebbek Nadzsd fiai voltak. Mosdatlan, hosszú fürtökben lengõ szénfekete hajukkal, ádáz tekintetükkel az ördög földre szabadított fiainak látszottak. Mint Ibn Szaúd hõsei és hívei, a wahhábita tan apostolai maguknak igényelték az „igazi” iszlám minden elõjogát, és úgy viselkedtek, mintha a fekete kõ és a Kába csak az övék volna. Abdullah sértett gõgjében olyasvalamit mormogott szájában, hogy„bárdolatlan bitangok”, de ettõl nem lettek finomabbak. A sivatag szülöttei, akik forróságot, hideget, éhséget és fáradalmakat egyformán viseltek el, nem ismertek emberi szállást, emberi életet, s csak képzeletükben élt a paradicsomi gyönyör minden varázsa, amelyet a földön a vallás szigorú követésével fognak elérni. Ezért tudatlanságukban durván félrelöktek minden alázatos hívõt, aki ugyanúgy az után a gyönyör után áhítozott. A fekete kõhöz közel, a Kába egyik kiugró gránitkockáján egy suhanc ült, és nádpálcájával próbálta a túlbuzgó tolakodókat távoltartani. Senki sem hederített rá.

Abdullah és én nekifeszítettük vállunkat a tömegnek. Õ könyökével széles rendet vágott, de az azonnal bezárult. A viaskodás hevében az elõbb elalélt érzékeim magukhoz tértek, s fájt minden tagom. Egy pillanatra azt hittem, hogy bordámat betörték. Szúró fájdalmat éreztem oldalamban. Lábam sajgott, s egy másodpercre megláttam, hogy véres. Ismét a földön voltam az ima boldogító révülete után. Harcolnom kellett újra. Itt nem volt emberség és könyörület. Ez az élet ádáz küzdelme volt, de nem a silány földi életért, a megélhetésért folyt a tusa, hanem az örök túlvilági jutalomért. Itt nem a kegyes csel arathatott diadalt, itt csak az ököl ereje lehetett döntõ. A tét óriási volt. Minden emberi gyengeség, minden emberi önzés orgiáit ülte a vallás színe alatt. Mindenki magának akart kedvezõ helyet biztosítani a paradicsomban egy csókért, egy érintésért, és ezért embertársait letaposta volna. Megint Nyugat kétkedõ, lemondó, kutató embere éledt fel bennem, itt egyedül, a természet ösztönös gyermekei között.

De Abdullah nem tágított; rúgott, taszított, könyökölt és kiabált. Engem pedig mellvért gyanánt tolt maga elõtt. Már-már a kõ elõtt voltam, és láttam üveges sima felületét, mikor az ár elém sodorta az egyik fergánai asszonyt. Arcán mennyei gyönyör sugárzott. Ez volt élete legszebb pillanata, ezért koplalt, tûrt, szenvedett és reménykedett, és most magzatával szíve alatt itt állt az Úr Háza elõtt, hogy isteni áldást nyerjen. Ihletett ajka már-már érintette a követ, szemét lehunyta – mikor két durva beduin fickó félrelökte, és fájdalmas sikolyt hallatva sodródott tovább, mint egy hegyi patakba bukott madár. Most erélyesen nekirugaszkodtam. Oldalba böktem a beduinokat, s azok meglepetve néztek rám, mire Abdullah hátulról taszította õket félre, és remegõ testtel, megindult lélekkel a kõ elõtt termettem. Megragadtam akövet körülvevõ ezüst védõ tölcsért, és számat bibircses lapjára szorítottam.

Ó, ez a fekete kõ! Mennyi szende imádságnak, mennyi hõ vágynak volt célpontja, mennyi áldás és mennyi vér fakadt belõle! Ezt a követ csókolták a pogány arabok, ezt a követ csókolta Mohamed, a kalifák és utánuk másfél évezred óta annyi és annyi millió zarándok! Most kezemben tartottam, az enyém volt, mint a megóhajtott szerelem; – de csak egy pillanatra, aztán engem is tovább taszított az élõ hullám. Ihrámomat leszakították, karomat megkarmolták, bordáim körül vörös foltok támadtak a lökéstõl, de talpon maradtam. Ha elesem, eltapos az önkívületben tajtékzó tömeg, amelynek én is egyik atomja lettem. De nem tudtam teljesen elveszni benne, hiába akartam a kõ hideg érintését melengetni ajkamon. Ebben az önfeledt gomolyagban én voltam az egyetlen gondolkodó és szomorúan kétkedõ ember, az egyetlen európai és az egyetlen magyar, aki valaha érintette ajkával a szent ereklyét.

Odébb sodródtam. Rám még sok feladat várt. A Kába ajtaja a kõ melletti oldalon van. Aranyveretû, magas szárnyai nyitva voltak. A felvezetõ lépcsõ körül ugyanúgy nyüzsgött a tömeg, mint a kõ elõtt. Az ajtó és a kõ közötti falrészlet az, amelyhez odaszorítják arcukat s belekapaszkodnak a szövetekbe. Ezért hívják ezt a falrészletet „Kapaszkodó”-nak (Multazam). Itt is fohászkodnak az Úrhoz, s ezt az imát talán inkább meghallgatja, mert még nagyobb akarat és erõ kell ahhoz, hogy a mozgó tömegben megálljon az ember.
Ó, Istenem, Uram! A régi Ház Ura, szabadítsd fel nyakunkat és apáink és anyáink, testvéreink és gyermekeink nyakát a tûztõl. Ó, te bõkezû és kegyes,túláradóan ajándékozó és jótevõ Isten! Segítsd meg igyekezetünket, tisztítsd meg a föld szennyétõl és a pokol gyötrelmétõl! Ó, Uram, itt állok ajtód elõtt, küszöbödbe kapaszkodva, alázatosan kezeid közölt. Irgalmadért esedezem, félek büntetésedtõl. Ó, Istenem, emeld fel emlékemet, vedd le terhemet, és pártold ügyemet, tisztítsd meg szívemet, világosítsd meg sírom sötétségét, és könnyítsd meg vétkeimet, hogy bejuthassak kerted lépcsõire!

De nemcsak ezt az imát mondtam, hanem az ajtó felé fordulva, égnek emelt kezekkel és az áhítattól lecsukott szemmel, igaz szívvel kértem az Istent, mindnyájunk istenét, hogy áldja meg szüleimet, feleségemet, rokonaimat és sorsüldözött hazámat, és bocsásson meg azoknak, akik ellenem vétettek. Bocsásson meg a Pesten felejtett török hodzsának, „Ó, irgalmas Allah, Te tudod legjobban, mily korlátoltak a te papjaid!”Most a hatalmas kõboltív és „Ábrahám állomása” közé vonszolt Abdullah. Itt két meghajlásból álló rövid imát mondtam, és forró ihlettel szorítottam láztól égõ homlokomat a szent kövekhez. Ó, Istenem, Te ismered titkomat és nyílt érzéseimet. Te tudod, mi van a lelkekben. Elfogadom, ami megíratott számomra és ami el fog következni földi és túlvilági életemben. Ezen a helyen, ahol prófétád, Ábrahám borult le elõtted, tárd ki szívemet, önts bele hitet és reményt, hadd éljek mint hívõ és hadd haljak meg mint hívõ, és netégy ki a gonosz gondolat és érzés kísértéseinek!

A nap már magasan járt az égen, és a város minden sarkából özönlöttek az emberek a Kábához. A testi szorongás és a lelki feszültség tetõfokára hágott. Alig tudtam a szentély udvarán végigvánszorogni. Néhány gyerek elém ugrott, és lapos cinkupából Zemzem forrás vizével itatott meg.Ez a forrás itt bugyog ‘fel a Kába bal oldala mellett, és amikor Hágár és Iszmáíl az arab pusztában kóboroltak s majdnem szomján haltak, Isten forrást fakasztott lábuk alatt.„Zemzem!” kiáltott Hágár, ami abesszínül annyit jelentene, hogy „állj meg!”, és e pillanatban vastag vízsugár tört elõ a sziklás talajból. A kesernyés-sós víz jólesett, és tej íze szinte üdítõ volt. Aki belõle iszik, minden betegségbõl meggyógyul; új életet és erõt ad a hívõnek – és ki nem válik hívõvé a Kába szentélyénél? A zarándokok halotti leplüket mártják bele, és megmossák szemüket vele, amelyet ezután nem érhet vakság. A Zemzem vizét egy céh, a sziqája osztogatja a Kába közelében.

A Kába udvara kaviccsal van beszórva, de csillagformában kövezett utak vezetnek akapukhoz. Egy ilyen kövezett járdán vonszolt Abdullah a Szafá kapujához, amelynek lépcsõire lihegve másztam fel. A kapu külsõ oldalára hozták a zarándokok saruit, amelyet az Üdvösség kapujánál tettek volt le. Mi is megkaptuk lábbelinket, és felhúzva azt, egy keresztutcán át elindultunk a Szafá-domb felé. Ez a domb kiindulópontja annak a távnak, amelynek a másik vége a Marwa-domb, és amelyet a zarándoknak hétszer kell befutnia. Pontosan 405 méter hosszú.A futás (szacj) már pogánykori rítus volt, amelyet a próféta is átvett. A két dombon az Aszaf és Naila bálványok voltak felállítva. Néhány lépcsõ és három boltív jelezte az állomást. A táv, amelyen ez a rítus végbemegy, beleesett Mekka bazárnegyedébe, és míg a zarándokok lihegve loholtak végig a szent távon, kétoldalt egyiptomi, szíriai és japán szövet- és ezüstárukat kínáltak a bódékban kuporgó kereskedõk. Sok limonádés és gyümölcsös bolt is várta az eltikkadt vendégeket, a hulladékot pedig a kóbor macskák és kutyák cipelték szét a jámborok lábai elõl.

A táv egy része be volt fedve hullámos pléhtetõvel, és utca jellege helyett teljesen keleti fedett bazárok képét tárta elénk. Ez a rész sem volt tisztább a nyílt utcánál, de mivel árnyékos, kellemesebb benyomást keltett. A Marwa-domb fölött közvetlenül házak emelkedtek, amelyeknek ablakaiból kényelmesen meg lehetett figyelni a futó zarándokokat, amint megállapodtak a lépcsõkön, és az imák lemorzsolása után folytatták iramukat visszafelé. A Szafá lépcsõin nem kellett sarumat lehúzni. Lábamat futólag megvizsgáltam. A seb újból felszakadt, és más helyen is vérzett, ahol buzgó hittestvéreim tapostak rajta a Kába körül. A lábfej annyira feldagadt, hogy a saru szíja bemélyedt a húsba. Alig tudtam ráállni, úgy fájt, de azt reméltem, hogy a futás izgalmában nem fogok érezni semmit sem.

Valóban a Szafá és a Marwa, Allah rítusába tartoznak, és aki elzarándokol a Házhoz, vagy umrát végez, nem követ el bûnt, ha körüljárja õket, és aki ezt önként megcselekszi, jót tesz; Allah bölcs és elfogadó. A korán eme szavai szentesítették a futás rítusát az iszlámban. A Szafá lépcsõin állva, a Kába felé fordítjuk tekintetünket, és négyszer kiáltjuk: Allah a legnagyobb és Övé a dicsõség! Azután lépdelve elindultunk a táv elsõ harmadáig, amelyet az út két oldalán a házfalba épített zöld oszlopok jeleztek. Ez a részlet hetvenöt métert tesz ki. A középsõ rész hetven méter, és végét szintén két zöld oszlop jelzi. A hátralevõ táv kétszázhatvan méter, és Marwánál zárul le. A két zöld oszlop közötti hetven méternyi távot vágtató futásban kellett végigszáguldani.

Ebben a futásban az elkeseredett hivõ kiönthette szíve bánatát, vagy haragját, s a Kába körjárataiban elcsigázott idegeinek szabad tombolást engedhetett. Azután lecsillapodhatott, és mint a megülepedett bölcselõ, lépésben mondhatta tovább azokat az imákat, amelyeknek kezdetét lélegzetvesztõ iramban lihegte ki. Allah a legnagyobb; dicséret Allahnak, magasztaltassék Õ, a kegyes, reggelenként, esténként és éjjelente. Borulj le elõtte, és dicsérd Õt, a hosszú éjen át; nincs más Isten, kivéve az Egyetlen Isten Õ maga. Beváltotta frigyét, és diadalra segítette hívét, szétszórta a pártokat önmaga, nincs semmi elõtte és nincs semmi utána!

Most elértünk a zöld oszlopokhoz. A szelíd torkokból hirtelen hörgésszerû hang hömpölygött ki, s minden hivõ felemelte lábát, és ádáz elhatározással futni kezdett. Százával rohantunk elõre, mintha ellenséget üldöztünk volna. Szikráztak a szemek, és ökölbe szorultak a kezek, és lihegtek a kiszáradt, áttüzesedett torkok. Életre kelt, és halált osztogat, de Õ örökké él, nem hal meg soha! Kezében van a jónak forrása, és Õhozzá vezet minden út. Õ hatalmas mindenek felett. Uram, bocsáss meg, könyörülj rajtam, irgalmazz nekem! Légy kegyelmes, és hunyj szemet afölött, amit tudsz. Valóban Te tudod azt, amit mi nem tudunk, valóban Te vagy a legkegyesebb Isten, a legmagasztosabb. Uram, ments ki a pokol tüzébõl épségben, gyarapodva, örvendve és ujjongó lélekkel, jámbor szolgáiddal, akikre szereteted száll alá, prófétáiddal és istenfélõ vértanúiddal és a jámbor életûekkel, kik a legjobbtársak. Ez Isten kegyelme az emberekhez. Isten elég a tudósnak, nincs más Isten valóban, valóban, mint Õ, szolgálatban és imádatban, nincs más Isten, mint Õ, nem imádunk mást rajta kívül!

Elfulladva, bukdácsolva futottam. Az álmatlan éjszaka, az izgalom és az a mély, megrendítõ látvány a Kába elõtt, felemésztette minden testi erõmet. Amikor a vágtatást befejeztük, és újból lépésben folytattuk a „futás”-t, és tovább mondtuk a szokásos imát, éreztem, hogy agyam felforrt. Térdeim megroggyantak, és kis híja, hogy el nem estem. A révületbe szédült tömeg keresztül nyargalt volna testemen. Nem tudtam jobb talpamra lépni, a saru rettenetesen szorította dagadt lábamat. Sarkamon ugrándoztam vagy száz méteren át, de ez lábikrámat annyira megerõltette, hogy görcs szállt belé, és lépten-nyomon meg kellett állnom, hogy kezemmel megdörzsöljem. Valahogy mégis elértem a Marwa-dombhoz. Itt állva rövid fohászt rebegtem, hogy Isten adjon erõt a további hat fordulóhoz, és Õ, akinek kezében van élet és halál, engedje bevégeznem zarándoklatomat. Azután újból nekiláttam a kétségbeejtõ feladatnak.

Ûtközben rabszolgák betegeket cipeltek hordágyon, magasan tartva õket fejük fölött, és a zarándok helyett õk futottak és lihegték az imákat. Az egyik beteg a második fordulónál csendesen elhunyt a hordágyon. Lelke egyenesen felszállt Allahhoz, ahol hite szerint bûnbocsánatot nyerve, tovább mehet az örökzöld kertekbe. Én pedig futottam. Nem törõdtem már semmivel, amidõn sarumnak szíja megrepedt és leszakadt lábamról. Egy merész elhatározással sebzett lábam saruját is letéptem, és félredobtam. Abdullah felszedte, és kezében tartva, hozta magával. Nem törõdtem már a földön heverõ szennyel, piszokkal, nem gondoltam már gennyesedõ talpammal, amelybõl erõsen szivárgott a vér, elragadott a tömeg hisztériája, imádkozása, rimánkodása, ordítása; én is velük tartottam, és imákat lihegve futottam, futottam. Isten kezében vagyok, mitõl féljek? Nincs más hatalom, nincs más erõ, csak Õ!

Aztán ez is véget ért, mint minden jó és rossz ezen az árnyékvilágon, és én majdnem önkívületben dõltem az egyik már várakozó fodrász karjaiba, aki levágott egy tincset csapzott hajamból, és megnyeste kusza szakállamat. Ezzel a szépítõ mûvelettel a zarándoklat elsõfejezete, az umra, véget ért. Most már levethetem az ihrámot, megmosakodhatom, és kipihenhetem magamat. Leültem a futó táv (Masz’a) egyik kávéházába, és egy csésze teát ittam. Jó ideig tartott, míg magamhoz tértem. Mintha lázálomból ébredtem volna fel. Aztán hazafelé kezdtem vánszorogni.”

Biztosan nem mindenkinek tetszik, de nekem megrázó volt olvasni is. A tévéadásban  vagy nem látszik vagy szelídült már ez a szertartás is. Kicsit sajnálom, hogy nem fogok eljutni ide és nem látom élőben a Kábát. De amit nagyon sajnálok ma az, hogy nem vagyok ott a Főtéren és nem járom körül ma a Szent Mihály templomot. Csak egyetlenegyszer.

Fura azért

mikor az ember eljut a hallucinációkig. Fényes nappal a boltban:

photo 3

De végül valódinak bizonyultak. Meg lehetett fogni, kibontani, inni. A kisebbik jön velem a partra 🙂

Szóval hajrá Tamimis fiúk! Már csak egy kis tehéntúró, Bocicsoki, és rendben is leszünk.

Párbeszédek

– Mennyibe kerül egy liter benzin Szaúd-Arábiaban?

– 60 halali. Igazából  1,20 riyal*, de az állam 50%-kal támogatja.

IMG_5291

 

 

(Svájci kollégák is felvisítottak és egymás hegyén-hátán tülekedtünk a busz ablakához lefényképezni a kút kijelzőjét. Fekete kutasok zavarodottan de megbocsájtólag néztek, hüje külföldiek, mindent lefotóznak.)

(*1 riyal  = kb. 59 forint)

 

 

 

 

***

– How can you speak so well Arabic?

– Because I am an Arab.

***

– Tudod a csillagképek neveit? Van egy csomó állat odafenn, például a … például aaa … például aa … dup. Hogy mondjak a dupnak angolul? Nagyon nagy állat.

– Oroszlán?

– Nem, nagyobb mint az oroszlán. Bander, sho jaenni English: dup? (sátorban motoszkálás) – Nem jut eszembe – Bálna?

– Nem, a földön jár, néha két lábon, néha négy lábon.

– Gorilla?

– Van olyan csillagkép? Sebaj, úgyis egész éjjel látjuk, majd eszembe jut.

– Félelmetes idekint aludni, de itt legalább nem esz meg a medve.

– EZ az! Medve! Medvét akartam mondani! Medve mint Dup. Na most tanultál egy új szót: Dup, két betű.

Dup

***

– Nalatok mik a hivatalos nyelvek?

– Német, francia, olasz

– Nálatok?

– Bengáli, hindi, urdu, angol

– Nálatok?

– Arab, héber, angol

– Hát nálatok?

– Magyar

– Csak magyar?

– Csak magyar

– Angol nem?

– Angol nem.

– A hivatalokban? Az utcatáblák?

– Magyarul vannak.

– Akkor nálatok hogyan boldogul, aki nem magyar?

 

Volt azért

olyan pillanat, amikor azt mondtam, kész, elég volt, menjünk haza. Megtörtént a rettenet: elfogyott a magyar füstöltsajt a boltból.

de ma, hálisten minden jóra fordult:

photo